Ha bámészkodni jöttél tedd meg most és tűnj el!

Nem is tudom hol kéne kezdenem... Nagyon rég nem írtam, nagyon sok minden történt azóta, igazából felsorolhatatlan. Lehetőségek nyíltak meg előttem és lehetőségek ajtai zárultak be, barátságok kötettek és barátságoknak lett vége. Kapcsolatok kezdődtek, kapcsolatok végződtek, szerelem jött és azóta is tart. Voltam részeg, őrült, bolond, szeleburdi, összezavarodott, magányos, igazi szingli, szomorú, végtelenül depressziós, szeretethiányos, majd ismételten újra boldog, megtanultam ismét szeretni, mosolyogni önfeledten ami a mai napig tart és még egy jó ideig tartani is fog. Remélhetőleg örökké.
Pár hét, fogalmaznék úgy inkább, hogy napok kérdése és ha a nagy közönség is úgy akarja, akkor öt hónapig eltűnök, bezárnak, rólam mindenki hall majd, én nem hallok senkiről. Sírni tudnék amikor belegondolok, de mégsem teszem, inkább büszkén, emelt fővel búcsúzom azoktól akiket szeretek, szerettem, barátom volt, haverom, vagy akármilyen kis közöm is volt hozzá valaha, mert tudom, hogy ha bemegyek más lesz és minden megváltozik.
Ez egy más világ lesz, a "Való Világ" ahogy a nagyok mondják, de ahogy én fogalmaznék egy kényszer szabadság, ahol el kell jutnom a végsőkig és ha ebben segítőkre lelek, akkor vihetek mindent és újra stabill lesz az életem, életünk. Valahogy muszáj megalapozni a jövőt, mert ez ami jelenleg van ez KILÁTÁSTALAN. THIS IS CHAOS!
Az amit senkinek nem kívánok, még a legrosszabb ellenségemnek. Sírnak emberek, jaj így jaj úgy... Örüljetek, hogy nektek legalább van fű a legelőtökön kisbirkáim és néha rátok süt egy kis napsütés.

És azokért akikért eddig búslakodtam, hogy nincsennek benne az életemben, elhatároztam, hogy SOHA többé nem szomorkodom. Miért?! Visszajön? Lesz olyan, mint régen? NEM.
Felesleges energiákat pedig nem pazarlok el olyanra, aki arra nem méltó.
Jelenleg erősnek kell lennem és minden energiámra szükségem van. Eddig hagytam, hogy elvegyék, ezekután nem fogom, mert ami nem öl meg az megerősít.
Energiavámpírok?! SICC. ISZKIRI!
Nincs rátok szükségem :)

További szép estét kívánok. Nikci voltam.

Nemszoktam híradót nézni. Mindig látok benne valamit, ami kicsapja nálam a biztosítékot és ha nem adom ki magamból a véleményem, akkor felrobbanok.
Előre látom, hogy mennyi negatív véleményt fogok kapni ezekért a sorokért.
De őszinte lehetek?!
NEMÉRDEKEL. Olyannyira nem, hogy le sem szarom :]

Elegem van abból, hogy szerepet játszok. Húsz éve mutatok valakit, aki nem én vagyok. Húsz éve megfelelek mindenkinek és nem merem ki mondani a gondolataimat, nem merek cselekedni. Ebből ELÉG!
Nem fogok csak azért egyetérteni veletek, hogy nektek jó legyen, mert ti sem így tesznek. Ne legyetek rám büszkék csak azért, mert valami olyat csináltam, ami nektek tökéletes. Azért legyetek rám büszkék, aki vagyok, akivé válni fogok, amilyen sikereket ÖNMAGAMKÉNT érek és fogom elérni. Nem fogok csak azért megfelelni nektek, hogy szeressetek. Ne szeressetek. Nincs szükségem felszínes szeretetre, nincs szükségem kétszínű cselekedetekre, hazugságokra, illuziókra, hamis barátokra. Köszönöm, de elég volt a birkákból. Ti menjetek szépen és legelészetek azon a réten, ahol ugyan már rohad a fű, de ti mivel illuzióban éltek, még mindig szép zöldnek és egészségesnek hiszitek. Egyetek csak, menjetek csak. Nagy az Isten állatkertje.

Visszatérek a híradóban láttotakhoz. Mit látok?! Annak örülnek, hogy fél évre fizethet 150.000 forintokat főiskolákon, amihez persze diákhitelt vesznek fel (és még az unokájuk is azt fogja fizetni) illetve anyuciapuci a seggük alá pakolja azt is, ahogy eddig mindent és veretik magukat a semmire, arra büszkék, hogy diplomás munkanélküliek lehetnek.

Véleményem szerint ma már divat főiskolára járni és minden ostoba embert felvesznek. Régen sokkal magasabbak voltak ponthatárok és nem engedtek be olyan könnyen; azt mondták, ha tovább akarsz tanulni tegyél érte és nem az h minden jött ment juuuuj én főiskolás vagyok. Ééés? Hová szarjak? :DDD
Én meg nem. Akkor ciki vagyok? Sosem volt célom továbbtanulni, maximum csak azért, hogy megfelelhessek az elvárásoknak. De kéremszépen milyen elvárásokról beszélünk?!
Hogy barátnőmet idézzem; "ennyi diplomást nem tud eltartani az ország"

Eddig az ismerőseim többségének (tisztelet annak a kevés kívételnek) azon sírt a szájuk, hogy nem akarnak iskolába járni, meg be sem jártak iskolába, most meg ők a legbüszkébbek, hogy felvették őket. "Jaaaaaaj ők mennyit küzdöttek a célukért" (igen, az a kevés (hangsúlyozom) KIVÉTEL aki igen, azok megérdemelték és nekik szívből gratulálok, kívánom, hogy teljesüljön az álmuk, mert MEGÉRDEMLIK :). De a többi?)
Mire vereti magát? Arra, hogy nemkevés pénzért tanulhat? (amit szintén egyik sem fog, mert ugyanúgy mennek kocsmába bulizni stb... és rájönnek, hogy egy főiskolán nem habostorta az élet).

Személyem egy olyan ember volt mindig is, aki világ életében utált iskolába járni és olyan dolgokat tanulni aminek semmi értelme (ha elmegyek dolgozni, nem azzal fogják kezdeni, hogy akkor mond el a térgeometria alapfogalmát... :D). Tehát igen, sokat lógtam, sokat hiányoztam, inkább elmentem dolgozni, élni az életem és igen, nekem elég az érettségi, nem fogok TRENDből továbbtanulni a magyar (nemlétező) közoktatásba, ami szerintem hasznavehetetlen.

Köszönöm, de én ebből nem kérek. Nekem terveim vannak. Innen. Nagyon messze. Akárhol, ahol már azt mondhatom, hogy ez külföld. Ahol önmagamért fognak szeretni, nem pedig azért, mert tökéletes színészi kézséggel rendelkezem.
És az ismerőseim szemében? Hagyj maradjak meg úgy, hogy buta tanulatlan hülye picsa... Csak majd mikor jobban élek mint ők, és én wc papirral nem pedig a diplommámal törlöm ki a seggem akkor megnézem, hogy ki a tanulatlan meg az ostoba :D

Most pedig elmegyek és züllök egy keveset :)
Akinek NEM inge, NEM veszi magára!
Csók gyerekek.
 

Sms-t írt neki, amit éjszaka a fiú el is olvasott éjfél körül, de nem reagált rá. A lány amikor felébredt reggel, délután kettőkor, megcsörgette a fiút, hátha az válaszol majd valamit az üzenetre... De a fiú nem válaszolt. A lány megpróbálta vezetékesről hívni a fiút, de a fiú nem vette fel, nem nyomta ki, egyszerűen csak kicsengett a végtelenségig... Aztán a lány megunta a hiábavaló várakozást, gondolta, a fiú nem tudja ki keresheti, ezért nem veszi fel, majd a saját számáról, mobilról, ismét megpróbálta hívni a fiút... Mire ő kinyomta a telefont, majd pár perc múlva; " A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható, kérjü ismételje meg hívását később. A hívott szám átmenetileg..." A lány összetört.

Minden kis apró reménysugár eltűnt belőle, minden álma szertefoszlott. Nem, nem sírt, mert már képtelen arra is.
Késöbb írt egy sms-t a fiúnak, amiben megkérte, hogy legalább akkor csak mondjon annyit, hogy ennyi volt, nincs tovább, egy pár órás dolog volt és kész vége, továbbá, hogy a lány nincs rászorulva az ő társaságára.
Azóta várja a választ, legalább egy visszaigazoló sms-t, hogy tudja, hogy a fiú megkapta az üzenetét.

Nemtudom milesz... Nemtudom mit remélhetek már ebből az egészből. Úgy érzem, nem érdemeltem ki semmiféle cselekedetemmel Tőle ezt a bánásmódot, úgy érzem, az őszinteség nekem is jár. Érzem, hogy ez egy befejezetlen dolog még, érzem, hogy lesz még ennek folytatása.
Kiváncsian várom, hogy milyen. Remélem hamarosan megtudom...

Ez a történet arról a lányról fog szólni, aki sosem mosolyog, ha mégis, akkor is csak azért, hogy ne kérdezzék meg Tőle; Mi bánt?! Bele is kezdenék...

Történt egyszer, valamikor a közelmúltban, hogy egy rég nem látott fiú felkereste ezt a lányt, mégpedig azért, hogy véget ért egy majdhogynem négy éves kapcsolata és hogy mi lenne, ha ők ketten megprobálnák? Ugyanis tudni kell, hogy a fiúnak már réges rég szimpatikus volt a lány, de a lány akkoriban nagyon szerelmes volt egy másikba, aki szintén csak csalódást okozott neki és nem akarta eldobni az akkori biztosat a bizonytalanért... Időközben az útjuk kettévált, elszakadtak, bár igazán sosem ismerték egymást... Aztán egyszer csak a fiú feltűnt a semmiből hirtelen...

Tehát a következő történt;
Ők ketten, egy tegnapi este folyamán msn-en beszélgettek, letisztázták a tisztázatlan helyzeteket és kérdéseket, a lány őszintén elmondta mi a helyzet vele jelen helyzetben, a fiú is őszintén (vagyis nagyon annak tűnt) felvázolta a tényeket, végül odalyukadtak ki, hogy a mai nap találkozzanak és kezdjenek bele, abba, amibe már évekkel ezelött belekezdhettek volna...
Találkoztak, a fiú szájon puszilta a lányt, majd átkarolva sétáltak a fiú apjához, akivel a fiúnak kellett találkoznia, hogy elmesélje hogyan sikerült az érettségije stb... Mindeközben a lány is vele volt, így bemutatta a fiú az édesapjának; a lány kezdte remélni, hogy végre valakinek fontossá vált.
Ezekután mentek erre-arra, tették-vették a dolgaikat együtt, kézenfogva, mosolyogva, csókolozva, ahogy a friss szerelmesek szoktak vidáman mászkálni a városban...
Aztán elváltak. A lány mosolygott, azt hitte méltó arra, hogy ismét boldog lehessen, hogy valakit boldoggá tehessen...

Gondolta felmegy az egyik közösségi portálra és bejelöli ott is ismerösnek a fiút, amikor a lány észreveszi, hogy a fiú egy órával ezelött már be volt lépve, de ott van egy, hogy idézzek "csokosfeketefeher.jpg" amin ő és az állítólagos volt barátnőjével láthatók.
A lányban összezuhan minden, amit eddig valóságnak hit és ismét rájön, hogy ez is csak szép álom volt... csak túlságosan is rövid, ahhoz, hogy igaznak hihesse.

Továbbá; nekem csak pár óra boldogság jár, egyszerűen érdemtelen vagyok arra, hogy szerethessek, hogy szerethessenek, egyszerűen csak egy "senki vagyok, egy utolsó csepp a tengerben" egy "ócska kavics a sok kövecske között a folyóparton, amit épp kisodort az ár...", egy élettelen valami, egy rongybaba, aki igazából csak létezik, de nem él.
Érdemtelen vagyok minden földi jóra, nem vagyok erre a világra való. Nem érdemlem meg senki törödését.

Már nem tudom mit gondoljak... nemvagyok jól :'(

Bársonyba csomagol az alkohol,
Valami bennem rosszat szimatol,
Épp nem egészen állok készen arra,
Ahogy a lelkem felkavarja,
Mikor visszatér belém keserűn, halkan, lassan az Én...

To be continued...

Ma egy költői kérdéssel indítottam... Az emberiséget egyre kevésbé értem meg és egyre jobban kiakasztanak. Lehet; én vagyok a hülye. Vagy csak szimplán ők nem értik sajátmagukat és elakarják hitetni velem, hogy én nem értem őket?! Kérdések tönkelege merül fel bennem az emberekkel kapcsolatban. Hogy miért?
Nem tudom megérteni, sem felfogni, hogy bizonyos embereknek miért jó teljesen ok nélkül megsértődni a másikra, vagy játszani az agyukat?! Miért kellenek a műbalhék?! Ha egy emberikapcsolat meg volt, akkor azt miért kell eltiporni semmiségekért, amiket igazából meg sem magyaráznak?! Nemtudom megérteni... Ugyanakkor megint rájövök, hogy van min nevetni :')

Miért kell például a szülőknek, ha egy új élettárs kerül az életébe, totálisan kifordulni önmagából és 180°-os fordulattal megváltozni?! Miért kell illúziókban élni, szerepeket játszani, példát statuálni, a semmi miatt veszekedni? Miért nem leeht úgy viselkedni ahogy eddig?

Látod. Ezek azok a kérdések, amik rendszeresen felmerülnek bennem, bár nem merem feltenni őket senkinek. Furcsának néznének rám, azt hinnék, már-már nem is vagyok idevalósi, egy másik helyről tévedtem ide. Ezért úgy érzem sosem találom meg rájuk a választ. Én úgy hívom ezeket a kérdéseket, hogy "Megnemválaszolható kérdések."

És mond... Ha szeretni szeretnék valakit, az miért nem engedi?
Ha megtalálom a boldogságom, miért nem tarhatom meg?
És ha esetleg lemondok a megtalált boldogságomról és utána keresegélek tovább, miért nem találok újat?
*
Talán, mert kitartóbbnak kéne lenned és nem kéne egyből feladni.
*
De én nem adom fel!!!
*
Dehogy nem... Azthiszed azt hívják kitartásnak, hogyha valami nem jön össze egyből hagyod a francba és tovább lépsz? Mertha igen, akkor nagyon tévedsz.
Kitartásnak azt hívják, amikor folyamatosan küzdesz a céljaid eléréséért, és a kisebb akadályokat nem úgy veszed, mintha gátolni akarnának a továbbjutásban, hanem, mintha tanulság lenne, hogy ha legközelebb ilyennel találkozol, tudd, hogyan kell elkerülni megoldani...
*
Értem... De ha olyan akadályba ütközöm az utam során, amilyennel még nem találkoztam?
*
Akkor se ijedj meg tőle, és ne futamodj meg. Ne légy nyúlszívű. Légy bátor és vakmerő, sose nézz hátra, csak előre, merj belevágni az újba, az ismeretlenbe és ne csak mutasd magad valakinek, hanem légy is az aki vagy! Engedd, hogy megismerhessenek.
*
De...
*
Semmi de! Adok-kapok... Ismerős? Azt kapod vissza, amit adsz másoknak. Ha te nem magad adod, hanem a szereped játszod, ne csodálkozz, ha más is szerepként fog rád tekinteni és őmaga is szereplővé válik. Légy önmagad. Ha látják, hogy te nyitott vagy az emberek felé, ők is nyitottak lesznek feléd, de ne feledd, csak az arra méltó embereknek nyílj meg.
*
És honnan tudhatom ki az arra megfelelő?
*
Ne csak nézz... Láss is. Ha találkozol valakivel, ne csak azt fogd fel belőle, hogy itt egy új valaki, aki probál veled kapcsolatot teremteni, hanem lásd meg a benne rejlő titkokat, légy kíváncsi, érdeklődő, akard tudni. Ha beszél hozzád nem csak hallgasd, halld is meg. És ne csak a szavakat, hanem az értelmét. Mindennek meg van a maga értelme. Ki, mikor, miért és hogyan mondja. Ezt jól vésd az eszedbe.
És ne feledd;a kérdéseidre is csak akkor kapsz választ, ha keresed rá a választ, ha valóban, nagyon erősen választ akarsz rá kapni. Akarat. Ez mindennek a titka.
Akkor találod meg a boldogságod.

Valahogy pontosan így gondolom én is.

Egyébként... Végül eljutottam Bécsbe. Ott voltam Sum 41-on is elsősorban. Megérte ott lenni, a koncert elképesztően jó volt :]
Bár ismét megkellett tapasztalnom, hogy sajnos az emberek nem minden esetben olyanok, mint amilyennek látszannak, hiába ismerősöd az illető. És sajnos akármilyen fényesnek tűnik egy alma, belülről nagyon durván férges... Azt hiszem elkezdem megmászni a fát, mert a fa tetején nem csak kivülről tökéletes egy alma, hanem belülről is... De cserébe én is elvárom ugyanezt.

...Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?!"

Nemszeretem Micimackót, sosem tartozott a kedvenc meséim közé, de ez a részlet nagyon megfogott. Tisztában vagyok vele, hogy minden második ember ezt gondolhatja, de én nem vagyok minden második ember, tehát úgy éreztem, hogy ki kell sajátítanom magamnak eme sorokat(bár ha nagyon szeretnéd kölcsönveheted :]).

2010.04.20. Kedd. Bécs.
Ezt a napot várom már hónapok és hetek óta, amióta meghallottam, hogy két kedvenc zenekarom is jön kishazánk szomszédságába koncertezni. Ahogy azt egy normális fiatal szokta, megdolgoztam a jegyemért, nem vártam el, hogy anyuci a fenekem alá tegye, megvettem a jegyemet 34,80 EUR-ért még múlt hónapban... Most pedig?!
Már két teljes nap sem választ el, attól az eseménytől, amire évek óta várok és míg mások valószínűleg azon gondolkoznak, hogy mennyire jól fogják magukat érezni, én azon gondolkozom kinek adhatnám el a jegyemet, fizethetném ki legjobb barátnőmnek Bécsig a buszjegyét és milyen megoldás útján juthatnánk el Hollandiába. Ahogy Frankie Wilde tette, a Nesze neked Pete Tong című film legvégén... Szépen mindenkivel elhitette, hogy minden rendben és egyszer csak eltűnt.
Mindenesetre, addig még van nem egészen két nap... Az útlevelem nálam van, bárhogy is alakul. De mivel sajnos még vannak kötelességeim, itt Bp-n, ezért nem tűnhetek el. Sajnos felelőséggel tartozom bizonyos dolgokkal és emberekkel szemben :\ De egyszer ne lepődj meg, ha nem találsz itthon :]

Igen. Jól láttod. Elszeretnék tünni.
Ez nem egy hirtelen fellángolás. Ez folyamatok sokasága.
Eddig azt hittem, hogy Eger elég messze van ahhoz, hogy új életet kezdjek, de rájöttem, hogy tévedtem. A messze az ott van, ahol tényleg egyedül vagyok, ahonnan nem könnyű csak úgy hazatalálni, ahol magamra vagyok kényszerülve, ahol még a nyelvemet sem beszélik, ahol egyáltalán SENKI, de SENKI nem ismer.
Egyedül.
Ezt akarom.

Nekünk, és most ne tévesszen meg a többes szám, de mi együtt vagyunk egyedül. Igen, ez bonyolult, de ha ismersz minket, akkor megérted a szituációt. Mi ketten Barával, amióta megismertük egymást, relative csak egymásnak voltunk, mindig együtt sírtunk, együtt nevettünk, szenvedtünk, mosolyogtunk és még sorolhatnám. Amikor ő egyedül volt én is, és ugyanez fordítva is igaz. Nekünk nincsen párunk. Itt nincs. Pedig mi keressük, már már oly annyira, hogy beleőrülünk.
Mi tudunk őszintén szeretni, de minket senki.
Ennyire szerethetetlenek lennénk?! Ennyire taszítóak?! Mit tettünk mi a világ ellen?! De ha őt nem ismered csak engem, akkor én mit tettem?!

Sajnálom, hogy már nem érem be a lelkikötelékkel. Nekem mostmár tettek kellenek, valódi érzelmek. Kiakarom kiabálni amit érzek, neked kimutatni és nem magamban elfolytani. Nem akarok egy rám osztott szerepet játszani, egy értelmetlen színdarabot. Mond azt, hogy telhetetlen vagyok, kiabáld rám, amit gondolsz...
De te sosem fogod megérteni, milyen amikor a szíved annyira ver, hogy majd' kiesik a helyéről, már-már annyira, hogy azt hiszed szívritmus zavar és orvoshoz akarsz vele fordulni... És amikor érzed, hogy valami folyik le az arcodon és rájössz, hogy valódi könnycseppek, amit valódi érzelmek hoztak belőled felszínre a szeretett fél hatására és amikor...
De én csak nagyon-nagyon erősen kívántam, hogy itt legyél...

De nem vagy itt. Mármegint...

(Sajnálom. Ez megint egy ilyen bejegyzésre sikeredett. Kissé összevagyok zuhanva lelkileg, mint mindig... Mármegint. Talán nyárra rendbe jövök. Talán.)

2010.04.16. péntek;
Tegnap óta ismét tudok mosolyogni. Megláttam, szétöleltem, ő is engem... Ezzel lezártuk a fél éves mosolyszünetet. És ezúton szeretném üzenni az összes féregnek, hogy óvatosan keverjék a szart, nehogy eltaláljam taposni őket :]
Ennyi lenne mára a bejegyzésem. Aki érti, érti, aki nem, az nem.

Érzelmileg immunis lettem úgyérzem.
Egyre kevésbé érzem azt, hogy szükségem lenne valakire. Hiányzik egy bizonyos érzés, de igazából magam sem tudom mi az. Egy hatalmas űr kering bennem, talán nagyobb, mint az univerzum. Csak önmagamra van szükségem és Barára. Ő a legjobb barátnőm.
Az egyetlen ember, aki tudja mit érzek belül és min megyek keresztül az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban.

Boldogtalan vagyok. Végtelenül elkeseredett és magába roskadt. Semmi és senki nem tud boldoggá tenni, maximum ideig-óráig, de aztán elmúlik, és ismételten csak vagyok és kongok. Akkor érzem jól magam ha szanaszét vagyok egy parti kellős közepén, ahol betáncolom az egész teret önfeledten, és kiadom a felgyülemlett feszültséget magamból. Csak a zene és a tánc, illetve az alkohol és más egyéb dolgok tudnak csak jelen helyzetben biztonságot nyújtani, megadni mind azt az érzést, amire vágyom.
Nem tudom sem leírni, sem körülírni eme helyzetet, de nem is kívánom senkinek. Lelkiválság. Talán ez a legjobb szó erre.

Úgy érzem magam, mint egy örökké éhes szörnyeteg, aki a szeretetre vágyik, de ahogy megkapja valakitől, élből felfalja az illetőt. És utána persze mindenki annyit lát, hogy már megint egyedül vagyok és keresek. Örökké keresem a következő áldozatot. Képtelen vagyok megálljt parancsoljak önmagamnak, egyszerűen lehetetlen. Már már azt érzem, hogy nincs is olyan ember az egész Földön, aki képes lenne megadni azt amire vágyom... Senkihez nem vagyok méltó. Nekem nincs párom. Vagyis van, de férfi szempontjából esélytelen.

Továbbá ma vége lett egy háromhónapos szenvedésnek, egy rossz illúziónak, amiben a szereplők nagyon szépen előadták a szerepeiket, csak az a baj, hogy egyik sem valós. Az enyém végképp nem. De ezen is túl vagyunk. Nagy teher esett le a szívemről.

"...Mint most. És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még. Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!”

Én eddig sem hittem semmiben. Ezután sem fogok.
Értelmetlen.

Kérdem én; olyan embereknek higyjek, akik úgy kezelnek, mint egy érdekesnek tűnő könyvet, olyannak, aki belelapoz pár sort merő kíváncsiságból, és ahogy egy kicsit is betekintést nyerhetett a történetbe, máris visszateszi porosodni, mert rájön, hogy mégsem olyan érdekfeszítő?! Rájön, hogy igazából neki erre nincs szüksége, és azzal a lendülettel, amivel levette, azzal a lendülettel is helyezi vissza?!

Kikérem magamnak.
Én egy ember vagyok.
Érzésekkel rendelkező élőlény.
Igen, bármily meglepő, nekem is van ilyenem.
Érzés. Úgy hívják. És tudod miért?! Mert rendelkezem gerinccel, ahogy a többi élőlény. Kivéve a csúszómászókat, akiket úgy hívunk, hogy gerinctelenek. Bizony, és én büszke vagyok rá, hogy nekem van ilyenem... Bármennyire is azt hiszed, hogy nincs.

Igazából nem érdekel.
Nem foglalkoztat ez sem, ahogy semmi olyan, ami az "idegenekkel" kapcsolatos. Azthiszem, kezdek rájönni arra, hogy félek; félek az újtól, félek attól, hogy ha megnyílok valakinek, máris megbánt. Hogy a kezem nyújtom neki, akkor ő elveszi a fél karom. Félek az emberektől.
Nem tudok feléjük közeledni. Ahogy érzem, hogy túl sokat tud, egyből bezárom a kaput előtte és átmegyek védekező funkcióba. Az esetek többségében ezzel rontok el mindent. Kevés ember van aki előtt őszintén megnyílok, önmagam tudok lenni és igazán megért. Talán csak kettő. Abból egy a mai napig velem van. Ő a legjobb barátnőm. A másik embert pedig, már attól tartok, elvesztettem.

Ma hajnalban kezdtem bízni valakiben, valakiben akiben láttam egy halovány reményt, hogy ő talán nem olyan, mint a többi. Hogy ő talán megérti, mit miért, látszott rajta, érdeklődő és kíváncsi volt. Kedves volt, mindazok ellenére, hogy én persze megint előadtam Az Antiszociálisbunkó, avagy Nikci újra színrelép című színdarabot, de nála nem jött be. Már az elejétől tudta, hogy közöm nincs ahhoz a szerephez. De aztán máshogy alakult. Hát... Mondanom sem kell rosszul hittem.
Sajnos tévedtem.

Egy újabb csalódás, egy újabb emberben. Plusz eggyel bővűlt a nem létező listám és plusz egy intelem megint az élettől, hogy én nem érdemlem meg a megértést és a szeretetet, nem érdemlem meg a törödést, hiszen én csak csalódást és fájdalmat tudok csak okozni az embereknek, és ugyanezt kapom vissza én is a sorstól.

És ha most nem haragszol, megyek álmodni tovább az életem...
Akkor legalább mindig az történik, amire szívem mélyén vágyom.

...´A lány, aki annyira szerelmes volt, mégsem viszonozták..´ Ez lennék én. De én nem akarok a hősnő lenni egy tragikus szerelmi történetben! Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret, és akit szeretnek...

Ezt az idézetet Facebook-on kaptam Napi idézet gyanánt. Elég személyesre sikerült. Néha már-már annyira, hogy megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy valóban ismer?! De én is tudom, hogy nem. Ez megint csak a véletlenek és a sors játéka számomra. Hogy a kettő hogyan fér össze, mint a Véletlen és a Sors?! Ne kérdezd, a választ én sem tudom, de ígérem, hogy ha rájöttem kifejtem egy másik bejegyzésben.

Arra viszont rájöttem, hogy túlságosan sok dolog gyülemlett fel bennem és ez rossz hatást vált ki belőlem. Mindenkitől elnézést kérek, ha megbántottam a hét folyamán illetve ha esetlegesen (nem áll szándékomban) megbántanám a jövőben. Akit mostanában láttok, az nem én vagyok. A sok negatív dolog felül kerekedett önmagamon, már-már olyannyira, hogy nem tudom írányitani. Nem akarok én bántani senkit, de mégis azon kapom magam mindig a végén, hogy másokra hárítom a  problémáim. Pedig én nem akarom. Tudjátok jól. Én nem vagyok ilyen, csak megint a szakadék szélén állok és minden apró dologban csak a hibát vagyok képes meglátni, és ettől feldúlt leszek és ideges. Sajnálom.

És főként Gibi te ne haragudj rám, hogy utóbbi hétben ennyire lekezelő voltam veled. Tényleg nagyon szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni. Fontos vagy és jó veled. Csak kérlek értsd meg, hogy nehéz időszak ez, amin most keresztül kell mennem, és nem bírok ennyifelé megfelelni.

Járjak rendesen suliba, készüljek az érettségire, anyummal próbáljak jó viszonyt ápolni (mindazok ellenére, hogy mostanában azért eléggé megy a baszogatás), apummal újra úgy lenni, mint egy apa-lánya kapcsolatban (amitől eléggé elszoktam miután két évig egymáshoz sem szóltunk, nem is beszéltünk illetve nem találkoztunk), megszokni az "új családtagot", anyám barátját, aki mellesleg nagyon jó ember és nagyon szeretem, de nehéz megszokni, hogy itt van. Mindezek mellett dolgozzak, alakítsam az életem és nem utolsó sorban feleljek meg neked is, hogy mindig szépnek láss és a legjobb formám hozzam előtted, úgy, hogy hetente 240 km-ket (oda 120 km vissza 120 km) kell utaznom hozzád.
Remélem megértesz.

Most egy kis nyugalomra van szükségem.
Egyedül. Mindenki nélkül.
A család nélkül, a barátom nélkül, senkire nincs szükségem.
Le kell magamban tisztáznom a dolgokat, hogy akkor most hogyan tovább.
És tényleg.

Ne akarjon senki segíteni. Ez az én életem. Nekem kell megoldanom a problémáim. És amiket itt vázoltam, az csak egy töredéke mindannak, amiket az elmúlt hetekben, napokban átkellett élnem. Nemtudom meddig bírom még, de érzem, hogy nem sokára vége.

Bármit tennétek, csak szócséplés lenne, felesleges cselekedetek, értelmetlen dolgok, mert most azon a ponton vagyok, mint feljebb említtettem, hogy szakadék szélén. És hiába nyújtanád a kötelet, nem fogadom el, mert úgy fogom fel, hogy elfog szakadni a kötél és lezuhanok és te is velem... Nem szeretném rátok hárítani.

Néha a csend sokkal többet tud segíteni, mint a folyamatos zaj. És néha egy mosoly, vagy egy ölelés többet ad minden cselekedetnél vagy szónál.

Nekem ez most a segítség.

Pedig fontos nekem. Talán jobban, mint gondolná. Azzá lett a percek, az órák, a napok, a hetek, a hónapok... esetleg még az évek alatt is. Bár ott még nem tartunk. Mégis elnyomjuk, semmisé vesszük a történteket, úgy teszünk, mintha soha nem történt volna meg az a bizonyos dolog. Mintha sohasem éreztük volna... Vagy még érezzük. Nemtudom.

Én érzem. Még pedig az elviselhetetlen hiányt, a kételyt, azt az érzést amikor nemtudod mivan. A fejemben a kérdések sokasága csak úgy cikázik ide-oda...Folyamatosan töprengek.
Nemtudom, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak-e... bár eddig az eszemre hallgattam.
Félek a szívemre hallgatni. Félek, hogyha rá hallgatnék, akkor veszítenék. Mindent elbuknék és mindezek tetejében még őt is összezavarnám, az őrületbe kergetném.

Nem akarom bántani.Nem akarom, hogy emiatt szenvedjen.
Mert én képtelen vagyok túl tenni magam a dolgokon.
Vagyis túltettem.De mégis hiányzik.
Hiányzik az, hogy bennem legyen a tudat, hogy ő ott van mindig, hogy rá bármikor számíthatok, hogy tudjam, hogy ő mindig meghallgat és ha csak pár jó szóval is de mosolyt csal az arcomra, hogy hozzábújjak ha baj van. Ha szomorú vagyok ő felvídítson...hogy szakadó esőben mosolyogva üljünk egy pokrócon és beszélgessünk.

Szükségem van a lelkitársamra.

Ő volt az egyetlen fiú, aki mellett önmagam tudtam lenni.
Akinek megnyíltam. Aki sminknélkül is szépnek látott.
Aki a szememben meglátta a fényt vagy a sötétséget.
Aki olyannak fogadott el amilyen vagyok.
Soha nem akart megváltoztatni.
Aki kiismert, aki átlátott az álarcon és azért szeretett aki vagyok.
Akinek meg mertem nyílni, aki elött őszintén mertem sírni, akiben megbíztam és akire mindig minden helyzetben számíthattam.
Ő volt a boldogságom.
"Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy..."

Egyszer megkérdezte, hogy magányos vagyok-e...