Ez a történet arról a lányról fog szólni, aki sosem mosolyog, ha mégis, akkor is csak azért, hogy ne kérdezzék meg Tőle; Mi bánt?! Bele is kezdenék...
Történt egyszer, valamikor a közelmúltban, hogy egy rég nem látott fiú felkereste ezt a lányt, mégpedig azért, hogy véget ért egy majdhogynem négy éves kapcsolata és hogy mi lenne, ha ők ketten megprobálnák? Ugyanis tudni kell, hogy a fiúnak már réges rég szimpatikus volt a lány, de a lány akkoriban nagyon szerelmes volt egy másikba, aki szintén csak csalódást okozott neki és nem akarta eldobni az akkori biztosat a bizonytalanért... Időközben az útjuk kettévált, elszakadtak, bár igazán sosem ismerték egymást... Aztán egyszer csak a fiú feltűnt a semmiből hirtelen...
Tehát a következő történt;
Ők ketten, egy tegnapi este folyamán msn-en beszélgettek, letisztázták a tisztázatlan helyzeteket és kérdéseket, a lány őszintén elmondta mi a helyzet vele jelen helyzetben, a fiú is őszintén (vagyis nagyon annak tűnt) felvázolta a tényeket, végül odalyukadtak ki, hogy a mai nap találkozzanak és kezdjenek bele, abba, amibe már évekkel ezelött belekezdhettek volna...
Találkoztak, a fiú szájon puszilta a lányt, majd átkarolva sétáltak a fiú apjához, akivel a fiúnak kellett találkoznia, hogy elmesélje hogyan sikerült az érettségije stb... Mindeközben a lány is vele volt, így bemutatta a fiú az édesapjának; a lány kezdte remélni, hogy végre valakinek fontossá vált.
Ezekután mentek erre-arra, tették-vették a dolgaikat együtt, kézenfogva, mosolyogva, csókolozva, ahogy a friss szerelmesek szoktak vidáman mászkálni a városban...
Aztán elváltak. A lány mosolygott, azt hitte méltó arra, hogy ismét boldog lehessen, hogy valakit boldoggá tehessen...
Gondolta felmegy az egyik közösségi portálra és bejelöli ott is ismerösnek a fiút, amikor a lány észreveszi, hogy a fiú egy órával ezelött már be volt lépve, de ott van egy, hogy idézzek "csokosfeketefeher.jpg" amin ő és az állítólagos volt barátnőjével láthatók.
A lányban összezuhan minden, amit eddig valóságnak hit és ismét rájön, hogy ez is csak szép álom volt... csak túlságosan is rövid, ahhoz, hogy igaznak hihesse.
Továbbá; nekem csak pár óra boldogság jár, egyszerűen érdemtelen vagyok arra, hogy szerethessek, hogy szerethessenek, egyszerűen csak egy "senki vagyok, egy utolsó csepp a tengerben" egy "ócska kavics a sok kövecske között a folyóparton, amit épp kisodort az ár...", egy élettelen valami, egy rongybaba, aki igazából csak létezik, de nem él.
Érdemtelen vagyok minden földi jóra, nem vagyok erre a világra való. Nem érdemlem meg senki törödését.
Már nem tudom mit gondoljak... nemvagyok jól :'(
Ajánlott bejegyzések: