Pedig fontos nekem. Talán jobban, mint gondolná. Azzá lett a percek, az órák, a napok, a hetek, a hónapok... esetleg még az évek alatt is. Bár ott még nem tartunk. Mégis elnyomjuk, semmisé vesszük a történteket, úgy teszünk, mintha soha nem történt volna meg az a bizonyos dolog. Mintha sohasem éreztük volna... Vagy még érezzük. Nemtudom.
Én érzem. Még pedig az elviselhetetlen hiányt, a kételyt, azt az érzést amikor nemtudod mivan. A fejemben a kérdések sokasága csak úgy cikázik ide-oda...Folyamatosan töprengek.
Nemtudom, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak-e... bár eddig az eszemre hallgattam.
Félek a szívemre hallgatni. Félek, hogyha rá hallgatnék, akkor veszítenék. Mindent elbuknék és mindezek tetejében még őt is összezavarnám, az őrületbe kergetném.
Nem akarom bántani.Nem akarom, hogy emiatt szenvedjen.
Mert én képtelen vagyok túl tenni magam a dolgokon.
Vagyis túltettem.De mégis hiányzik.
Hiányzik az, hogy bennem legyen a tudat, hogy ő ott van mindig, hogy rá bármikor számíthatok, hogy tudjam, hogy ő mindig meghallgat és ha csak pár jó szóval is de mosolyt csal az arcomra, hogy hozzábújjak ha baj van. Ha szomorú vagyok ő felvídítson...hogy szakadó esőben mosolyogva üljünk egy pokrócon és beszélgessünk.
Szükségem van a lelkitársamra.
Ő volt az egyetlen fiú, aki mellett önmagam tudtam lenni.
Akinek megnyíltam. Aki sminknélkül is szépnek látott.
Aki a szememben meglátta a fényt vagy a sötétséget.
Aki olyannak fogadott el amilyen vagyok.
Soha nem akart megváltoztatni.
Aki kiismert, aki átlátott az álarcon és azért szeretett aki vagyok.
Akinek meg mertem nyílni, aki elött őszintén mertem sírni, akiben megbíztam és akire mindig minden helyzetben számíthattam.
Ő volt a boldogságom.
"Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy..."
Egyszer megkérdezte, hogy magányos vagyok-e...
Ajánlott bejegyzések: