...´A lány, aki annyira szerelmes volt, mégsem viszonozták..´ Ez lennék én. De én nem akarok a hősnő lenni egy tragikus szerelmi történetben! Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret, és akit szeretnek...
Ezt az idézetet Facebook-on kaptam Napi idézet gyanánt. Elég személyesre sikerült. Néha már-már annyira, hogy megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy valóban ismer?! De én is tudom, hogy nem. Ez megint csak a véletlenek és a sors játéka számomra. Hogy a kettő hogyan fér össze, mint a Véletlen és a Sors?! Ne kérdezd, a választ én sem tudom, de ígérem, hogy ha rájöttem kifejtem egy másik bejegyzésben.
Arra viszont rájöttem, hogy túlságosan sok dolog gyülemlett fel bennem és ez rossz hatást vált ki belőlem. Mindenkitől elnézést kérek, ha megbántottam a hét folyamán illetve ha esetlegesen (nem áll szándékomban) megbántanám a jövőben. Akit mostanában láttok, az nem én vagyok. A sok negatív dolog felül kerekedett önmagamon, már-már olyannyira, hogy nem tudom írányitani. Nem akarok én bántani senkit, de mégis azon kapom magam mindig a végén, hogy másokra hárítom a problémáim. Pedig én nem akarom. Tudjátok jól. Én nem vagyok ilyen, csak megint a szakadék szélén állok és minden apró dologban csak a hibát vagyok képes meglátni, és ettől feldúlt leszek és ideges. Sajnálom.
És főként Gibi te ne haragudj rám, hogy utóbbi hétben ennyire lekezelő voltam veled. Tényleg nagyon szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni. Fontos vagy és jó veled. Csak kérlek értsd meg, hogy nehéz időszak ez, amin most keresztül kell mennem, és nem bírok ennyifelé megfelelni.
Járjak rendesen suliba, készüljek az érettségire, anyummal próbáljak jó viszonyt ápolni (mindazok ellenére, hogy mostanában azért eléggé megy a baszogatás), apummal újra úgy lenni, mint egy apa-lánya kapcsolatban (amitől eléggé elszoktam miután két évig egymáshoz sem szóltunk, nem is beszéltünk illetve nem találkoztunk), megszokni az "új családtagot", anyám barátját, aki mellesleg nagyon jó ember és nagyon szeretem, de nehéz megszokni, hogy itt van. Mindezek mellett dolgozzak, alakítsam az életem és nem utolsó sorban feleljek meg neked is, hogy mindig szépnek láss és a legjobb formám hozzam előtted, úgy, hogy hetente 240 km-ket (oda 120 km vissza 120 km) kell utaznom hozzád.
Remélem megértesz.
Most egy kis nyugalomra van szükségem.
Egyedül. Mindenki nélkül.
A család nélkül, a barátom nélkül, senkire nincs szükségem.
Le kell magamban tisztáznom a dolgokat, hogy akkor most hogyan tovább.
És tényleg.
Ne akarjon senki segíteni. Ez az én életem. Nekem kell megoldanom a problémáim. És amiket itt vázoltam, az csak egy töredéke mindannak, amiket az elmúlt hetekben, napokban átkellett élnem. Nemtudom meddig bírom még, de érzem, hogy nem sokára vége.
Bármit tennétek, csak szócséplés lenne, felesleges cselekedetek, értelmetlen dolgok, mert most azon a ponton vagyok, mint feljebb említtettem, hogy szakadék szélén. És hiába nyújtanád a kötelet, nem fogadom el, mert úgy fogom fel, hogy elfog szakadni a kötél és lezuhanok és te is velem... Nem szeretném rátok hárítani.
Néha a csend sokkal többet tud segíteni, mint a folyamatos zaj. És néha egy mosoly, vagy egy ölelés többet ad minden cselekedetnél vagy szónál.
Nekem ez most a segítség.
Ajánlott bejegyzések: