...Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?!"
Nemszeretem Micimackót, sosem tartozott a kedvenc meséim közé, de ez a részlet nagyon megfogott. Tisztában vagyok vele, hogy minden második ember ezt gondolhatja, de én nem vagyok minden második ember, tehát úgy éreztem, hogy ki kell sajátítanom magamnak eme sorokat(bár ha nagyon szeretnéd kölcsönveheted :]).
2010.04.20. Kedd. Bécs.
Ezt a napot várom már hónapok és hetek óta, amióta meghallottam, hogy két kedvenc zenekarom is jön kishazánk szomszédságába koncertezni. Ahogy azt egy normális fiatal szokta, megdolgoztam a jegyemért, nem vártam el, hogy anyuci a fenekem alá tegye, megvettem a jegyemet 34,80 EUR-ért még múlt hónapban... Most pedig?!
Már két teljes nap sem választ el, attól az eseménytől, amire évek óta várok és míg mások valószínűleg azon gondolkoznak, hogy mennyire jól fogják magukat érezni, én azon gondolkozom kinek adhatnám el a jegyemet, fizethetném ki legjobb barátnőmnek Bécsig a buszjegyét és milyen megoldás útján juthatnánk el Hollandiába. Ahogy Frankie Wilde tette, a Nesze neked Pete Tong című film legvégén... Szépen mindenkivel elhitette, hogy minden rendben és egyszer csak eltűnt.
Mindenesetre, addig még van nem egészen két nap... Az útlevelem nálam van, bárhogy is alakul. De mivel sajnos még vannak kötelességeim, itt Bp-n, ezért nem tűnhetek el. Sajnos felelőséggel tartozom bizonyos dolgokkal és emberekkel szemben :\ De egyszer ne lepődj meg, ha nem találsz itthon :]
Igen. Jól láttod. Elszeretnék tünni.
Ez nem egy hirtelen fellángolás. Ez folyamatok sokasága.
Eddig azt hittem, hogy Eger elég messze van ahhoz, hogy új életet kezdjek, de rájöttem, hogy tévedtem. A messze az ott van, ahol tényleg egyedül vagyok, ahonnan nem könnyű csak úgy hazatalálni, ahol magamra vagyok kényszerülve, ahol még a nyelvemet sem beszélik, ahol egyáltalán SENKI, de SENKI nem ismer.
Egyedül.
Ezt akarom.
Nekünk, és most ne tévesszen meg a többes szám, de mi együtt vagyunk egyedül. Igen, ez bonyolult, de ha ismersz minket, akkor megérted a szituációt. Mi ketten Barával, amióta megismertük egymást, relative csak egymásnak voltunk, mindig együtt sírtunk, együtt nevettünk, szenvedtünk, mosolyogtunk és még sorolhatnám. Amikor ő egyedül volt én is, és ugyanez fordítva is igaz. Nekünk nincsen párunk. Itt nincs. Pedig mi keressük, már már oly annyira, hogy beleőrülünk.
Mi tudunk őszintén szeretni, de minket senki.
Ennyire szerethetetlenek lennénk?! Ennyire taszítóak?! Mit tettünk mi a világ ellen?! De ha őt nem ismered csak engem, akkor én mit tettem?!
Sajnálom, hogy már nem érem be a lelkikötelékkel. Nekem mostmár tettek kellenek, valódi érzelmek. Kiakarom kiabálni amit érzek, neked kimutatni és nem magamban elfolytani. Nem akarok egy rám osztott szerepet játszani, egy értelmetlen színdarabot. Mond azt, hogy telhetetlen vagyok, kiabáld rám, amit gondolsz...
De te sosem fogod megérteni, milyen amikor a szíved annyira ver, hogy majd' kiesik a helyéről, már-már annyira, hogy azt hiszed szívritmus zavar és orvoshoz akarsz vele fordulni... És amikor érzed, hogy valami folyik le az arcodon és rájössz, hogy valódi könnycseppek, amit valódi érzelmek hoztak belőled felszínre a szeretett fél hatására és amikor...
De én csak nagyon-nagyon erősen kívántam, hogy itt legyél...
De nem vagy itt. Mármegint...
(Sajnálom. Ez megint egy ilyen bejegyzésre sikeredett. Kissé összevagyok zuhanva lelkileg, mint mindig... Mármegint. Talán nyárra rendbe jövök. Talán.)
Ajánlott bejegyzések: