"...Mint most. És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még. Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!”
Én eddig sem hittem semmiben. Ezután sem fogok.
Értelmetlen.
Kérdem én; olyan embereknek higyjek, akik úgy kezelnek, mint egy érdekesnek tűnő könyvet, olyannak, aki belelapoz pár sort merő kíváncsiságból, és ahogy egy kicsit is betekintést nyerhetett a történetbe, máris visszateszi porosodni, mert rájön, hogy mégsem olyan érdekfeszítő?! Rájön, hogy igazából neki erre nincs szüksége, és azzal a lendülettel, amivel levette, azzal a lendülettel is helyezi vissza?!
Kikérem magamnak.
Én egy ember vagyok.
Érzésekkel rendelkező élőlény.
Igen, bármily meglepő, nekem is van ilyenem.
Érzés. Úgy hívják. És tudod miért?! Mert rendelkezem gerinccel, ahogy a többi élőlény. Kivéve a csúszómászókat, akiket úgy hívunk, hogy gerinctelenek. Bizony, és én büszke vagyok rá, hogy nekem van ilyenem... Bármennyire is azt hiszed, hogy nincs.
Igazából nem érdekel.
Nem foglalkoztat ez sem, ahogy semmi olyan, ami az "idegenekkel" kapcsolatos. Azthiszem, kezdek rájönni arra, hogy félek; félek az újtól, félek attól, hogy ha megnyílok valakinek, máris megbánt. Hogy a kezem nyújtom neki, akkor ő elveszi a fél karom. Félek az emberektől.
Nem tudok feléjük közeledni. Ahogy érzem, hogy túl sokat tud, egyből bezárom a kaput előtte és átmegyek védekező funkcióba. Az esetek többségében ezzel rontok el mindent. Kevés ember van aki előtt őszintén megnyílok, önmagam tudok lenni és igazán megért. Talán csak kettő. Abból egy a mai napig velem van. Ő a legjobb barátnőm. A másik embert pedig, már attól tartok, elvesztettem.
Ma hajnalban kezdtem bízni valakiben, valakiben akiben láttam egy halovány reményt, hogy ő talán nem olyan, mint a többi. Hogy ő talán megérti, mit miért, látszott rajta, érdeklődő és kíváncsi volt. Kedves volt, mindazok ellenére, hogy én persze megint előadtam Az Antiszociálisbunkó, avagy Nikci újra színrelép című színdarabot, de nála nem jött be. Már az elejétől tudta, hogy közöm nincs ahhoz a szerephez. De aztán máshogy alakult. Hát... Mondanom sem kell rosszul hittem.
Sajnos tévedtem.
Egy újabb csalódás, egy újabb emberben. Plusz eggyel bővűlt a nem létező listám és plusz egy intelem megint az élettől, hogy én nem érdemlem meg a megértést és a szeretetet, nem érdemlem meg a törödést, hiszen én csak csalódást és fájdalmat tudok csak okozni az embereknek, és ugyanezt kapom vissza én is a sorstól.
És ha most nem haragszol, megyek álmodni tovább az életem...
Akkor legalább mindig az történik, amire szívem mélyén vágyom.
Ajánlott bejegyzések: