Érzelmileg immunis lettem úgyérzem.
Egyre kevésbé érzem azt, hogy szükségem lenne valakire. Hiányzik egy bizonyos érzés, de igazából magam sem tudom mi az. Egy hatalmas űr kering bennem, talán nagyobb, mint az univerzum. Csak önmagamra van szükségem és Barára. Ő a legjobb barátnőm.
Az egyetlen ember, aki tudja mit érzek belül és min megyek keresztül az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban.
Boldogtalan vagyok. Végtelenül elkeseredett és magába roskadt. Semmi és senki nem tud boldoggá tenni, maximum ideig-óráig, de aztán elmúlik, és ismételten csak vagyok és kongok. Akkor érzem jól magam ha szanaszét vagyok egy parti kellős közepén, ahol betáncolom az egész teret önfeledten, és kiadom a felgyülemlett feszültséget magamból. Csak a zene és a tánc, illetve az alkohol és más egyéb dolgok tudnak csak jelen helyzetben biztonságot nyújtani, megadni mind azt az érzést, amire vágyom.
Nem tudom sem leírni, sem körülírni eme helyzetet, de nem is kívánom senkinek. Lelkiválság. Talán ez a legjobb szó erre.
Úgy érzem magam, mint egy örökké éhes szörnyeteg, aki a szeretetre vágyik, de ahogy megkapja valakitől, élből felfalja az illetőt. És utána persze mindenki annyit lát, hogy már megint egyedül vagyok és keresek. Örökké keresem a következő áldozatot. Képtelen vagyok megálljt parancsoljak önmagamnak, egyszerűen lehetetlen. Már már azt érzem, hogy nincs is olyan ember az egész Földön, aki képes lenne megadni azt amire vágyom... Senkihez nem vagyok méltó. Nekem nincs párom. Vagyis van, de férfi szempontjából esélytelen.
Továbbá ma vége lett egy háromhónapos szenvedésnek, egy rossz illúziónak, amiben a szereplők nagyon szépen előadták a szerepeiket, csak az a baj, hogy egyik sem valós. Az enyém végképp nem. De ezen is túl vagyunk. Nagy teher esett le a szívemről.
Ajánlott bejegyzések: